Nagyon fiatalon már ügyvezető igazgatóként dolgozott a gyógyszeriparban, nagyon erős nagyvállalati karriert épített föl, miközben éveken át rendkívüli tudatossággal készült a korai „nyugdíjazására” s közben szó szerint bejárta a világot. Dr. Valiskó Gyöngyi interjúnkban részletesen mesél karrierről, FIRE-ről, önazonosságról, kőkemény spórolásról, mentális felkészülésről és a pénzügyi függetlenség elérésének lehetőségeiről.

Az alapján, amit olvastam és ahogy beszéltünk, „útkereső típusnak” látlak. Gyerekkorodban is ilyen voltál, vagy inkább felnőttként kristályosodott ki benned ez a hozzáállás? Mit jelent számodra úton lenni és mit a megérkezés?

Nem érzem magam útkeresőnek. Inkább úgy látom, hogy viszonylag hamar rátaláltam a saját vágányomra, és azon igyekszem minél kevesebb kompromisszummal, önazonosan haladni. Persze ez rengeteg tanulással és fejlődéssel jár, de nem „kóválygásként” éltem meg, hanem építkezésként. Kívülről egy középosztálybeli, szeretetteljes családból jövő lány képe látszott, belül viszont nagyon toxikus közegben nőttem fel, ahol fizikailag és verbálisan is bántalmaztak. Ennek az egyik fontos tanulsága, hogy ha azt túléltem, akkor minden mással is meg tudok küzdeni. Ez a belső tartás adja az önazonosságomat; a FIRE szempontjából is, bár ez a kettő nem ugyanaz (a FIRE mozgalomról az interjú végén írunk – a szerk.).

Hogyan alakítottad ki ezt az önazonos életet? Egy „aha-pillanat”, vagy inkább folyamat volt?

Sokkal inkább egy folyamat. Elég korán világos lett, hogy van egy kemény értékrendem a világról és magammal kapcsolatban, és ettől nem szívesen térek el. Gimnáziumban valaki „13. századi szamurájának” csúfolt és nem is teljesen alaptalanul. Voltak kilengések, van, amit ma már másképp csinálnék, de a gerincem egyenes maradt. Nem igazítottam az elveimet külső elvárásokhoz; inkább vállaltam, hogy az út néha nehezebb lesz.

37 évesen csúcspozícióba kerültél a gyógyszeriparban, ami hatalmas energiát, motivációt és belső erőt feltételez. Mi hajtott és hogyan jutottál el idáig olyan fiatalon?

Valójában soha nem volt az a karriercélom, hogy „vezető” legyek. A 90-es évek elején nagymamám tésztaszűrő kanalával, támogatás nélkül jöttem el otthonról, így egyfajta „gazdasági menekültként” kerültem a magyarországi, induló multinacionális gyógyszercégek egyikéhez orvoslátogatónak. A tanulás és a fejlődés érdekelt, és mindig akadt egy főnök, aki nálam előbb látta meg bennem a potenciált, és – képletesen – a fejemhez szorította a „pisztolyt” s kinevezett magasabb pozícióba. Így lettem termékmenedzser, marketingmenedzser, majd végül ügyvezető igazgató. Nem ügyeskedtem, nem politizáltam; azt csináltam, amit szakmailag helyesnek tartottam, és lelkiismeretesen dolgoztam. Azt gondolom, hogy „középszerű, átlagos valaki” vagyok, a tetteim húztak feljebb, nem a pozícióéhség.

Ugyanakkor az önazonosság megkéri az árát is; neked milyen árat kellett megfizetned?

Az önazonosság valóban nem a legkönnyebb út. Gyorsabban is előre juthattam volna, ha többször „hajlok meg”, de erre nem voltam hajlandó. Voltak térben és időben is küzdelmes helyzetek több stresszel, hosszabb, kanyargósabb utakkal. De ettől alszom jól, ettől tudok tükörbe nézni.

Mikor vetted észre, hogy a szakmai pályád már nem összeegyeztethető a belső iránytűddel, vagyis, hogy nem vagy a helyeden?

Két dolog nagyon hamar világossá vált számomra. Egyrészt a felsővezetői szint sokkal inkább politikáról szól, mint szakmáról, márpedig a politizálás engem egyáltalán nem érdekel. Másrészt pedig szerintem az iparág – a költségnyomás, az elvárások, az emberi minőség romlása miatt – rossz irányba indult. Semmit sem tett hozzá az életemhez az, hogy a névjegykártyámon milyen pozíció megnevezése olvasható. Visszaléptem egyet a hierarchiában a több szakmaiság és kevesebb politika érdekében. Később arra is rájöttem, hogy nagyon tudatosan el kell kezdenem B tervet építeni, mert a gyógyszeripar jövője nem ígért jó életminőséget.

Hogyan lehet a főállás – főleg, ha az ilyen felelősségteljes és energiaigényes – mellett B tervet építeni?

Mindig rengeteget olvastam az iparágról, előre láttam, melyik cég, melyik terméke lesz sikeres, és addig mentem, amíg oda nem kerültem. Ugyanígy, amikor láttam, hogy az iparág lefelé megy, keresni kezdtem az alternatívát. Elvégeztem egy szervezetfejlesztő-tanácsadó képzést, tartottam tréningeket, csináltam projekteket, mert akkoriban azt gondoltam, ez lehet a jövőm. Csakhogy a multiban töltött utolsó 8 év olyan mértékű stresszel és egészségromlással járt, hogy rájöttem: nem akarok többé vállalati környezetben dolgozni, még külsősként sem. Végül elengedtem ezt az irányt, és tudatosan a teljes szabadság felé fordultam.

Egy ilyen stresszes, egészségromlással járó spirálból hogyan lehet kijönni? Ekkor kezdted el FIRE-t építeni?

A FIRE-t jóval korábban nagyjából 2012-től kezdve építettem, még mielőtt tudtam volna, hogy ennek ez a neve. Követtem a költségeimet, tudatosan növeltem a bevételeimet, félretettem a bevételeim egy részét és közben egyre több tudást halmoztam föl, egyre tudatosabban készültem a „korai nyugdíjazásomra”. Kiszámoltam és beírtam egy a „kiszálló” összeget egy excel tábla aljára. De őszintén: nagyon nehéz volt kitartani abban a vállalati környezetben. Ha nem vagyok annyira makacs és kitartó a céljaimat illetően, talán előbb kilépek.

Volt bármilyen külső támogatásod ebben a hosszú és nehéz folyamatban?

Az utolsó időszakban kerestem és kaptam is professzionális, külső támogatást.

A témáról bővebben a Tovább gombra kattintva olvashatsz!

Tovább