Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj
le semmi fontosról!
Váradi János az Egyesült Államokban szívta magába azt a fajta hozzáállást, amit a mai napig kamatoztat munkája során: hogy nincs lehetetlen, ha eleget teszünk bele, annak meglesz az eredménye. Ezzel a mottóval vágott bele egy olyan vállalkozásba, amilyen itthon korábban nem létezett.
- Kevesen tudják, hogy egy kis Hajdú-Bihar megyei településen, Derecskén nőttél fel. Mi kellett ahhoz, hogy aztán az Egyesült Államokban tanulj és banki felsővezető váljon belőled?
- Messzebbről indulnék. Ahhoz, hogy erre az útra lépjek, kellett egy Commodore +4-es számítógép, amit a szüleim Bécsből hoztak nekem, a mosógépben hazacsempészve – kezdi nevetve. - Akkor találkoztam először a digitális világgal, és a gép előtt ülve mindenképpen tudni akartam, hogyan megy a figura jobbról-balra, sőt, saját játékot is szerettem volna írni. Így aztán 10 évesen már bejártam a berettyóújfalui TIGÁZ informatikusához, aki egy kis alagsori szobában dolgozott, és valószínűleg a cégnél a legalacsonyabb volt a fizetése. Ő tanítgatott a programírás rejtelmeire.
- Viszont jó eséllyel érezhetted, hogy itthon szűkek a lehetőségek, mert 16 évesen meg sem álltál az Egyesült Államokig.
- Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megszületett bennem az elhatározás. A Magyar Televízióban láttam egy interjút, ahol olyan diákokkal beszélgetett a riporter, akik az USA-ban tanultak. Mintha valaki más irányított volna; tárcsáztam Budapestet, az amerikai nagykövetséget, és megkérdeztem, hogyan tanulhatnék Amerikában. A következő héten már egy interjún voltam és megkaptam a lehetőséget, hogy egy évet egy kinti középiskolában tanuljak. Később pedig a McDaniel College-ba jártam, ahol az első két évet Budapesten, a harmadik, negyedik évfolyamot pedig az Egyesült Államokban végeztem.
- A nyelvtudáson kívül mit adtak neked az ott töltött évek?
- Azt a fajta amerikai hitet és önbizalmat, hogy „meg tudod csinálni”.
- Ha az informatika érdekelt, miért végeztél közgazdászként?
- Mert akkortájt, a 90-es évek végén, 2000-es évek elején még nem tűnt úgy, hogy az informatika egy jövedelmező üzletág lesz.
- Felmerül a kérdés, hogy miért nem maradtál ott és építettél karriert a tengerentúlon?
- Sorsszerű volt, lehet, hogy már nem élnék. Ugyanis a Morgan Stanley-től kaptam felkérést New Yorkban, és az ő irodáik semmisültek meg elsőként a szeptember 11-i terrortámadásban. Másrészt, ha elvállalom azt az állást, alá kellett volna írnom, hogy amennyiben nem töltöm ki a képzési program idejét, vissza kell fizetnem a képzési díjat. Úgy gondoltam, hogy bármi közbejöhet – például nem hosszabbítják meg a vízumomat –, és csődközeli helyzetbe kerülök. Így inkább itthon kerestem munkát.
- Gondolom, ilyen magas szintű angol nyelvtudással könnyen ment.
- Nehogy azt hidd! Végül egy amerikai biztosítótársaság magyar cégénél kaptam állást, ahol a sales centert kellett felépítenem. Ám hamar láttam, hogy ez nem nekem való. Nem szeretem és nem is viselem jól a tekintélyelvet. Nem hiszek abban, hogy azért, mert valakit igazgatónak hívnak, ő ért mindenhez a legjobban.
- Ezek szerint neked lehet ellentmondani?
- Sőt, el is várom! Nagyon hiszek a vitában, mert ez segít abban, hogy előrébb lépjünk, felmerüljenek új ötletek és azokat meg is valósítsuk.
- Ezután az egyik bankhoz kerültél, ahol a válságmenedzsment lett a feladatod. Nem éppen egy nyugdíjas állás.
- Egy olyan programban kezdtem dolgozni, amelyben a leendő felsővezetőket képezték, és fél évente más osztályra kerültünk, hogy megismerjünk minden területet. Végül hét évre ebben ragadtam, mert mindig oda helyeztek át, ahol szükség volt a segítségre. Talán abban volt a legnagyobb erőm, hogy szót tudtam érteni a felsővezetéssel és a dolgozókkal is, miközben igyekeztem megtalálni azt az egyensúlyt, amely mindenki számára jó lehet. Gyakran láttam azt, hogy a banki szamárlétrán felfelé lépkedve 20 évet is ledolgoznak egy területen, de időközben már nem látnak rá más szegmensekre. Én ezzel a munkakörrel elkerültem ezt.
A témáról bővebben a Tovább gombra kattintva olvashatsz!
